Pánik NélkülGőzmozdony sárkány


Gőzmozdony sárkány

Nem is tudom hány éves lehettem. De talán nem lehettem kevesebb 4 évesnél és szerintem még iskolába sem jártam, amikor már nem csak a szüleimnek, hanem mindkét nagymamám számára is nyilvánvaló volt, hogy Gáborka bizony nagyon szerette a vonatokat nézni. Volt ebben a szeretetben valami meglepő is: félelem. Érdekes módon izgalom és félelem társaságában szerettem kisgyerekként nézni a vonatokat, mint például fent a képen a Farmos vasútállomás Budapest felé tartó peronjáról.

Hát igen. Ez tény. Elbűvöltek. Eleinte elbűvöltek, de aztán kicsit később már féltem is tőlük. Ez az! Erről az időszakomról akarok írni. Amikor egyszerre vonzódtam a vonatokat nézni és ugyanakkor meg féltem is tőlük. Féltem bizony és főleg az akkoriban megszokott pöfékelő, hangosan dudáló és gyorsan haladó gőzmozdonyoktól.

Szeretném egy kicsit kibontogatni ezt az egyszerre létező kíváncsiságot és félelmet kisgyerekként, ami szerintem minden kisgyerekben benne van. Úgy gondolom, hogy néhány évesen megtapasztaljuk ezt a kíváncsiság-félelmet, ami mint emlék, később felnőttként pedig szignifikánsan hozzájárulnak ahhoz, hogy nagyon nehéz megszabadulnunk a félelmeinktől. Gondolok itt elsősorban mindazokra a félelmeinkre, amik szorongást, stresszt okoznak, azokra amikből pánikbetegség alakulhat ki. Ha mitologikusan nézzük és a félelmeinket démonizáljuk, vagy más szavakkal sötétség szülötte sárkány-szerű lénynek képzeljük, akkor azt is mondhatjuk, hogy egy pöfékelő gőzmozdony talán éppen olyan, mint egy tüzet okádó sárkány, főleg egy kisgyerek szemében.

Farmoson a vasútállomáson történt

– Már látszik a kanyarban – mondta édesapám, akivel ott álltunk a peronon többedmagunkkal. Mi voltunk az egyetlenek, akik ott is maradtunk a peronon, miután elment a vonat, ugyanis a többiek fölszálltak a Budapest felé közlekedő személyvonatra. A többiek utasok voltak, de mi – édesapám és jómagam – csak nézők. Főleg én. A Gáborkát abban az időben állandóan ki kellett vinni a vonatállomásra, mert nagyon szerette nézni a vonatokat, miközben félt is tőlük.

Eleinte még meg tudtunk nézni több elhaladó és rendesen megálló vonatot is. Később már annyira erős volt bennem a félelem és az izgalom, hogy szinte minden vonat érkezése előtt pisilnem kellett. Még most is emlékszem rá, hogy bajosan tudtam kivárni egy vonat megérkezését, ha már feltűnt a távoli kanyarban, hiszen egyre inkább pisilnem kellett. A hangosbemondó csak fokozta az izgalmamat.

Szóval gyerekként ott a peronon, amikor egy vonat megállt, hihetetlen ámulat fogott el. Le nem vettem egy pillanatra sem a szemem a gőzmozdonyról. Mindenhonnan jött a füst belőle. Pöfékelt. Még a hangját is tudtam utánozni (még most is tudom). Még akkor is füstölt, amikor nem kellett volna neki. És állati fekete volt. Egyszerre le voltam nyűgözve a látványtól, meg féltem is tőle. Ha tudtam volna róla, hogy amióta világ a világ a sötétség démonai sokszor tüzet okádó fekete sárkányok formájában jelennek meg, akkor talán joggal hihettem volna, hogy egy sárkány pöfékel és sípol tőlem néhány méterre egy hatalmas fekete gőzmozdony képében.

Mit tanultam belőle?

Egészen mostanáig semmit. Legalábbis tudatosan semmit. Néhány nappal ezelőtt viszont volt egy csodálatos felismerésem és emiatt úgy gondolom, hogy nagyon is sokat tanultam belőle.

Éppen Jordan Peterson könyvét olvastam úton munkába menet, a Beyond Order, 12 More Rules For Life, ami az idén március 2-án jelent meg (már nagyon vártam), azt a fejezetet, amiben a történeteink életünket meghatározó fontosságáról ír. Ott jutott eszembe, hogy nekem is volt az életembe úgy 4 évesen, hogy egyszerre féltem és kíváncsi voltam. Nagyon különleges érzés ez. Egyszerre kíváncsinak lenni és szeretni is azt, amitől félsz. Így voltam én kisgyerekként a vonatokkal.

Néhány évesen szüleimet és a nagyszüleimet addig addig bíztattam, amíg nem találtam valakit, aki hajlandó volt egy órát áldozni rám és kivinni a legközelebbi vasútállomásra. Oda voltam a vonatokért. Emlékszem, mérhetetlen kíváncsiság élt bennem. Egyszerre vonzódtam azokhoz a hatalmas fekete pöfékelő sárkány szerű gőzmozdonyokhoz és féltem is tőlük. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mitől is féltem. Féltem, az biztos. Ugyanakkor izgatottsággal és kíváncsisággal töltött el.

Emlékszem egyszer néhány méterre álltam Apámmal a peronon egy gőzöstől. Az utasok már felszálltak és a vonat készen állt az indulásra. Mielőtt elindult volna egy hatalmasat dudált. Emlékszem: megfagyott az ereimben a vér. Ledermedtem. Állatira megijedtem, mert nagyon hangos volt és nem számítottam rá. Csak néhány méterre voltunk tőle és rohadt hangos volt az a mozdony duda. Ez volt az első kézzelfogható élményem, amit megragadtam, úgymond. Ez volt az első megmagyarázható félelmem: a hangos duda néhány méterre tőlem. Ma már tudom, hogy ez a félelem ugyan valódi félelem volt, ám mégiscsak egy kapóra jött emlék, ami megmagyarázni látszott azt az alapvető és megmagyarázhatatlan kíváncsi félelmet, amit gyerekként átéltem.

Szóval leginkább talán attól féltem, hogy dudálhatnak egyet, miközben néhány méterre vagyok a pöfékelő gőzmozdonytól. Bár szerintem ez csak a jéghegy csúcsa volt. Félelem alakult ki bennem. De imádtam is őket. Méltóságteljesek voltak, hatalmasak és olyanok voltak, mintha éltek volna.

Aztán felnőttem. Először még tini lettem meg gátlásos, majd depressziós. Valahogy elvesztettem a vonatok iránti vonzalmamat, de a félelem megmaradt. Félős srác lettem. Gátlásos fiúként érettségiztem le, majd depressziós lettem. Az első pánikrohamomat 2001 környékén éltem át, amit 15 év pánikbetegség követett.

Most, hogy végig gondolom a félelmem történetét (gátlásosság, szociális fóbia, depresszió, pánikbetegség, stb) olyan, mintha szerettem volna félelemben élni, hiszen világ életemben a félelmeimmel éltem együtt. Ha jobb napjaim voltak, akkor csak szorongtam, ha még jobbak, akkor a szociális fóbiám miatt tünetmentes voltam és nem mentem társaságba. Ha rosszabb napjaim voltak, akkor pánikoltam és halálfélelmeim voltak. A félelem mindig is velem van. Lehet, hogy 4 éves koromban a gőzmozdonyoktól való félelem és a vonatok szeretete összeolvasztotta a kettőt bennem?

Elképzelhető-e hogy elfér a félelem és a kíváncsiság egy csárdában? És ha igen, akkor vajon lehetséges-e, hogy egy ilyen gyermekkori tapasztalat után az ember ragaszkodik a félelmeihez? Hiszen éppen a félelmei védik meg az életét? Hm… szerintem lehetséges. És szerintem éppen ez történt velem. De tovább megyek. Ez bármelyikünkkel megtörténhetett.

Kíváncsi félelem: „szeretet és vonzalom” aspektus

Az elkövetkezendőkben erről a furcsaságról szeretnék írni, amit kíváncsi félelemnek nevezhetünk szerintem. Így voltam ezzel néhány éves koromban, amikor mindkét nagymamámnál azzal nyaggattam a felnőtteket, hogy vigyék ki a Gáborkát a vasútállomásra vonatokat nézni. Farmoson szerettem lenni leginkább, ám Budaörsön is jó volt. Tulajdonképpen nekem mindegy is volt, csak láthassam a vonatokat. Vonatokkal jöttünk mentünk, ha a nagymamákhoz mentünk, de nekem annyi, amennyi az utazás során jutott nem volt elég. Több kellett. Külön is ki kellett engem vinni a vasútállomásra vonatokat nézni.

Megmagyarázhatatlan vonzódás volt bennem a vonatok iránt. Kíváncsi voltam a vonatokra de ugyanakkor féltem is tőlük. Ma már tudom, hogy gyakran vagyunk így az életben.

Mindenekelőtt az ismeretlentől is például elsősorban félünk, ugyanakkor vonzódunk is hozzá. Ha nem így lenne, akkor az ember nem talált volna fel semmit sem mindazokból a csodákból, amit feltaláltunk: autó, repülő, stb. Pedig biztos félelmetes volt először gyorsabban száguldozni a földön, mint amilyen gyorsan a lábunkon szaladtunk. Vagy nem is beszélve a repülésről. Először az is biztos félelmetes volt, de ugyanakkor kíváncsiak is lehettünk, hiszen régi vágya volt már az embernek, hogy repülhessünk, mint a madár.

Fura módon a balesetek is általában több bámészkodót vonzzanak, semmint segítőket, pedig a haláltól mindenki fél. Érdekes, hogy milyen magas általában a krimik nézettsége a halálfélelmeink ellenére. Valahogy vonzódunk olyan dolgokhoz is, amiktől ugyanakkor félünk. Félünk tőle, mint a tűztől – például, szoktuk mondani (ám a tűz a barátunk is)

Egy másik érdekes vonzalmunk a zene szeretetéhez köt bennünket. Szeretjük a zenét, szinte áhítatosan szeretjük. A zene hallgatás a jelen pillanattal függ össze és egy már már szinte vallásos áhítatos érzéssel a most-ban, hiszen a zene a most-ban szólal meg. Mindamellett, nem tudjuk, hogy mi az a zene. Még akkor is nehéz megfogalmazni, ha éppen egy zeneszerző lennél, vagy hegedűművész. Megfoghatatlan és mégis csodálatosan tudatos élmény. Mint a virág, ami annak szép, aki nézi éppen. Vagy egy katedrális, ahol a fények és árnyak meg a zene és valamennyi áldozathozatal, ideértve az ott eltemetett egyházi személyeket, szóval amikor egy katedrálisba látogatsz óhatatlanul érzed a hely szellemét. Ezt azért írtam le, mert fontosnak tartom, hogy igen, vannak megmagyarázhatatlan, talán mitologikus, szinte vallásos, spirituális vonzalmaink olyan csodákhoz, mint a zene, vagy a virág nyújtotta szépség, illetve egy katedrális benső szellemisége, áhítata. De még mielőtt rátérnék gyermekkorom gőzöseinek félve szeretésére, itt és most eszembe jut az is, hogy van egy gyönyörű vallásos kifejezésünk is, amit mindenki ismer: FÉLNI AZ ISTENT. Timor Dei latinul. Vajon mit jelent, hogy félni az Istent? Félni az Istent a legfelsőbb jót? Mit jelent? Talán egy egész életet el lehetne tölteni azzal, hogy hihetetlen mélységeit felkutatja az ember. Mi most elégedjünk meg azzal, hogy a legfelsőbb jó és annak félelme – úgy tűnik – már évezredek óta össze van házasítva.

Én is vonzódtam a vonatokhoz gyerekkoromban, ám a gőzöstől ugyanakkor meg féltem is. Féltem, de csodáltam is egyben. Fura kettősség érzés ez, szerintem. Nem is gondoltam volna, hogy a félelmeinkhez vonzódhatunk is egyben, pszichológiai értelemben. Félelmetesen érdekes felfedezés ez! Ha ha ha, látod? Nem csak hogy érdekes, de félelmetesen érdekes! 🙂

Kíváncsi félelem: „résen lenni és hátrébb húzódni” aspektus

Honnan tudom, hogy féltem a vonatoktól? Hát úgy, hogy emlékszem rá. Sokszor álldogáltam Apámmal a Farmos vasútállomás peronján, miközben lestük a Budapestfelé haladó vonatokat általában még abban az időben pöfékelő fekete gőzmozdonnyal az elején. Aztán eltelt közben kb egy fél évszázad, és az utóbbi néhány évben – Dr. Jordan Peterson tanításának hála – sokat tanulmányozhattam a mitológiai sárkány szimbólumokat. Ha ma visszagondolok a Farmos vasútállomás peronjára, amint kisgyerekként ott állok és tőlem néhány méterre ott tornyosodik az a hatalmas fekete pöfékelő gőzmozdony, nos az az igazság, hogy elmosolyodom. Tudom, hogy ott a farmosi peronon kisgyerekként a mitológiai sárkányt láttam, azt a ragadozó fenevadat, ami évezredeken keresztül elragadta az embert a tábortűztől kissé távolabb éjszakánként, ami mélyen belénk ívódott biológiailag is. Sőt, arra is emlékszem, hogy állandóan pisilnem kellett a félelemtől. Apám, vagy Anyám, vagy legyen az bárki felnőtt, aki kivitt engem a vasútállomásra vonatokat nézni, biztos idegesítő lehettem, hogy percenként pisilnem kellett. Az izgatottság, a félelem, a vonatok szeretete ezek együttvéve dolgoztak bennem, mint a vízhajtó.

Néhány sorra feljebb úgy írtam, hogy az óvatosság (félelem) biológiailag velünk született képességünk. Erre írtam azt is, hogy emiatt volt természetes, hogy egyszerre szerettem a vonatokat és féltem is a pöfékelő gőzmozdonyoktól. Az, hogy az óvatosság, a félelem, a testi épségünk természetes aggodalma velünk született egy evolúciós folyamat eredménye. Hasonlóképpen, mint ahogyan példaként vehetjük a legédesebb házi cicát, aki biztosan tudja, hogy ő végül is egy húsevő ragadozó állat. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden költöző madár előbb-utóbb belátja, hogy repülnie kell, azért vannak a szárnyai. Vagy egy újszülött őzgida is órákon belül szaladni lesz képes.

Tehát arra gondolok, hogy a testi épségem megóvásának félelme már bizony néhány évesen is bennem volt, mint ahogyan minden gyermekben is benne van. A tőlem néhány méterre pöfékelő hangosan dudáló gőzös jó alkalom volt nekem, hogy felébressze bennem a velem született félelmet is miközben szerettem is. Fura kettősség ez, de létezik, tudom.

Platón filozófiája jut eszembe, benne a formák és az ideák teóriája, eidos (ἰδέα), miszerint az ideák létezőssége örök és abszolút. Eszerint mi emberek születésünktől részesülünk az örök ideák és formák világából, így hozzuk magunkkal a ragadozóktól való félelmünket. Érdekes, bizonyos madarak, néha nem félnek az embertől, főleg piacok, kikötők környékén, míg más madarak meg bizony messzire elkerülnek bennünket óvatosságból. Vajon életükben lettek ilyen bátrak, vagy még születésük előtt lettek ilyen bizalmasak velünk néhány jó falat reményében?

Festmények például szintén fel tudják ébreszteni benned egyszerre a félelmet és a szeretetet. Művészek, festők, zeneszerzők bizony közvetlen kapcsolatot jelentenek nekünk saját tudott (megfogalmazott, egó) és nem tudott (tudatalatti, tudattalan, vagy a még meg nem fogalmazott) dimenziók között. Mikor megállsz egy festmény előtt és hagyod, hogy beszéljen hozzád, akkor olyan mintha például a Platóni ideavilág szólna hozzád. Vagy a saját tudatalattid.

Szóval, így voltam a vonatokkal: egyszerre szerettem és féltem is tőlük. Ez van! És egy 4 éves kisgyereknek mindig igaza van! Ha ha ha, csak viccelek, bár jóllehet van benne igazság 🙂

Azzá válunk, amit üldözünk

Hogy miért fontos tudnunk arról, hogy félhetünk és szerethetünk is dolgokat egyszerre? Nos azért, mert így szerethetjük meg a félelmeinket. (Azt nem akarom mondani, hogy ugyanakkor meg így félhetjük amit szeretünk.)

Felnőttként, amikor pánikbeteg voltam és egy pánikroham előtt voltam néhány perccel és éreztem, hogy a félelmem az egekbe szökik egy percen belül (és azt hittem meghalok) jó lett volna emlékeznem rá, hogy kisgyerekként én ragaszkodtam annyira a félelmeimhez (mert szerettem és féltem a vonatokat).

Úgy gondolom, hogy komolyan kell vennünk, hogy szinte minden gyermek kíváncsian rácsodálkozik a világ olyan dolgaira is, amit egyszerre lenyűgözőnek és félelmetesnek talál. Szerintem ez az a pont, amikor megtanuljuk, hogy ragaszkodjunk a félelmeinkhez, hogy megóvjuk testi épségünket.

Útravaló

Mindenkinek megvan a maga szeretem és félem a vonatokat sztorija. Természetesen mindenkié más és más. Néhány évesen megtanuljuk szeretni is és félni is ugyanazt. Ugyanakkor néhány évesen megtanuljuk azt, hogy amit szeretünk attól félhetünk is. Így vonzódunk félelmünk tárgyához. És így fér meg a félelem és a szeretet egyszerre.

Ha van félő szeretettel megőrzött emléked, miközben szorongás, vagy pánikbetegség miatt keresel segítséget, úgy erre azt mondanám, hogy megtaláltad. Itt vagyok, hogy segítsek.

Szeretettel:
Gábor

Segíthetek pánik nélkül lenni?

gábor félelem szorongás nélkül

2016. december 21-én éltem át az utolsó pánikrohamot

Túl vagyok 15 év pánikbetegségen

Sokat tanultam belőle

Hírlevél

Hírlevélről-hírlevélre írok róla, hogyan jöttem ki a pánikbetegségből

További tippek, amik azonnali pánik és szorongás enyhítők

Szólj hozzá!